INFORMÁCIÓ, GONDOLAT A JÉZUS SZÍVE TISZTELETRŐL

 A középkorban már kimutatható bizonyos körökben a kifejezett Jézus Szíve tisztelet, különösen a “német misztikusoknál” (1250-1350). Elmélkedésük anyaga az Énekek Éneke: az Egyház, mint Krisztus jegyese. A jezsuita és a karthauzi szerzetesrend vette át és dolgozta ki a Jézus Szíve tiszteletet, és elterjesztették az Egyházban. A világi papok között Eudes Szent János buzgólkodott ebben. Itt kapcsolódtak be a Jézus Szíve tiszteletbe Alacoque Szent Margit látomásai (1673-75), melyekben Jézus különösen az emberi hálátlanságot fájlalta, s a Szív tisztelőitől engesztelést, a hónap első péntekjén gyónást és áldozást kért. A Jézus Szíve tisztelet terjedésében nagy szerepe volt Alacoque Szent Margit gyóntatójának, a jezsuita Abbé Colombière-nek. A felvilágosodás, valamint a jozefinizmus nem kedvezett a tisztelet terjedésének. Az 1814-ben visszaállított Jézus Szíve tisztelet azonban ismét legfőbb tömegpasztorációs programjának tekintette, s a társadalmi szolidaritás és megbékélés, a szociális megújulás orvosságaként hirdette meg Jézus Szíve tiszteletét. Az óta alig van néhány templom, ahol ne lenne jelen a Jézus Szíve tisztelete. - Az Egyház hivatalos liturgiája mindaddig tartózkodó maradt, amíg a Jézus Szíve teológiája nem lett kidolgozva. 1765-ben engedélyezte XIII. Kelemen pápa (1758-69) a lengyel püspököknek, hogy bizonyos keretek között bevezessék Jézus Szíve miséjét és officiumát. IX. Pius pápa. 1856-ban Jézus Szíve ünnepét az egész Egyházra kiterjesztette. XIII. Leó pápa (1878-1903) 1899-ben hagyta jóvá a Jézus Szíve litániát az egész Egyház számára. XI. Pius 1928-ban a Miserentissimus Redemptor enciklikában már összefoglalást adott a Jézus Szíve tisztelet teológiai alapjairól. XII. Pius pápa ( 1939-58) a Haurietis aquas enciklikájával emlékezett meg a 100 évvel korábban bevezetett ünnepről. - Főünnepe a pünkösd utáni 2. vasárnapot (úrnap nyolcadát) követő péntek (az egyházi év utolsó változó ünnepe). Ezenkívül a Jézus Szíve tisztelet ideje minden hónap elsőpéntekje és a teljes június hónap.

A Jézus Szíve tisztelet dogmatikai megalapozása a Szentírásra megy vissza és a szenthagyomány adataira támaszkodott. Jézus kereszten átszúrt szíve a megváltó szeretet jelképe, ahogy Pál apostol is arról beszélt, hogy ne szomorítsuk meg Isten lelkét, úgy lehet szó Jézus engeszteléséről is. - A Jézus Szíve tiszteletben magát az Istenembert, magát Jézust ünnepeljük, de úgy, ahogy szívének szeretetét kifejezte. A személyes egység révén Jézus egész embersége az isteni személy kifejezője. Az egyházi dokumentumok szerint a szív nem pusztán jelképe Jézus szeretetének, hanem valóságos emberségének kifejezése, melyet áldozatul adott értünk. A Szentírásban és a hagyományban a szív nem lélektani, hanem az egész embert kifejező fogalom, olyan ősfogalom, amely egyszerre fejezi ki a testi és a lelki valóságot. A testben megnyilvánuló személyesség belső központja, ahol a személyes elhatározások és a külső kapcsolatok megszületnek. Amikor Jézus szeretete helyett a szívét tiszteljük, akkor az elvont fogalom helyett a konkrét valóságra hivatkozunk, és ez egyúttal eszünkbe idézi a megtestesülés titkát is. Jézus Szíve ontológiailag (lét-tanilag) megalapozott szimbólum, mely alkalmas arra, hogy a személyiséget a maga emberségében kifejezze. A szívben nemcsak Jézus emberi, hanem istenemberi szeretetének is jelképét látjuk, amely egyszerre tükrözi az Atya iránti és az emberek iránti szeretetet. Mivel a Jézus Szíve tisztelet a szíven keresztül az isteni személyre vonatkozik, azért ezt az imádó kultusz körébe soroljuk.

A Jézus Szíve tisztelet megnyilatkozási formái: az engesztelés, a viszontszeretet, Krisztus követése és önmagunk fölajánlása. Az engesztelés lényegében bekapcsolódás abba az engesztelésbe, amelyet Jézus mint főpap az Atya elé visz, de az ellene elkövetett sértés jóvátétele is. Önmagunk fölajánlása azt fejezi ki, hogy egyesülni akarunk a szeretettel, mellyel Isten szerette a világot, és minden fáradozásunkat, munkánkat, szenvedésünket ennek érdekében tesszük és viseljük. Kerülni kell, hogy az ájtatosság elszakadjon a teljes Istenembertől, és csak a szívre, mintegy jelképre irányuljon. Szent Margit volt az első, aki a Szent Szív különös oltalmába ajánlotta magát. E fölajánlást később egészen napjainkig jámbor egyének és közösségek, városok és nemzetek követik. XI. Pius pápa (1922-39) az Egyházat is Jézus Szíve oltalmába ajánlotta.

---

SZÍRIAI SZENT EFRÉM

Abban az időszakban élt, amikor már a pogányság hanyatlásnak indult, az Egyházat pedig az arianista tanok osztották meg. 306-ban született a mezopotámiai Niszibiszben, keresztény szülők gyermekeiként. 18 éves korában keresztelkedett meg és segítségére volt városa püspökének. Sokat foglalkozott a Szentírással és a város katolikus iskolájának tanára lett. Biblikus érdeklődése mellett sokat foglalkozott az irodalommal is. Amikor a perzsák elfoglalták szülővárosát Edesszába ment, ahol ugyancsak tanítással foglalkozott, noha nem volt pap, csak diákónus. 373-ban halt meg, mint korának legkiemelkedőbb tudósa és irodalmára.

---

ÚRNAPJA, AZ OLTÁRISZENTSÉG ÜNNEPE

Az ünnep teljes neve: Az Úr Testének és Vérének ünnepe. Az egyházi évben - a Húsvéti időt lezáró - Pünkösdvasárnap után két héttel tartjuk. Az ünnep eredete a XII. századi eucharisztia-kultusszal áll kapcsolatban, mely Jézus eucharisztikus jelenlétét hangsúlyozza. Mindenekelőtt az 1263-ban történt híres bolsenai eucharisztikus csodához kapcsolódik. Az Apostolfejedelem sírjához zarándokló cseh pap nem messze Rómától szentmisét mutatott be a bolsenai Szent Krisztina templomban. Az átváltoztatás pillanatában kétségek gyötörték afelől, hogy a kenyér és a bor valóban Krisztus testévé és vérévé válik-e. Ekkor a pap megdöbbenve vette észre, hogy a megtört ostyából vércseppek hullottak a korporáléra. A nagy tisztelettel körülvett ereklyét 1264. június 19-én átvitték Orvietoba, abba a városba, ahol éppen IV. Orbán pápa tartózkodott. Ő hirdette ki Úrnapja ünnepét az 1264. szeptember 8-án kelt Transiturus bullával, melyben a Pünkösd nyolcadát követő első csütörtökre tűzte ki Úrnapja megünneplését. A hagyomány szerint Aquinói Szent Tamás írta az ünnepre a liturgia szövegét. A szentmisében az "átváltoztatástól" kezdve Jézus teste és vére jelen van a kenyér és a bor "színében". Ez a jelenlét megmarad, ezért őrizzük a Szentostyát a Tabernákulumban, és az örökmécs jelzi, hogy Jézus itt van velünk. Az Oltáriszentségben jelenlévő Jézusnak térdhajtással adunk tiszteletet.

---

A papi élet és szolgálat direktóriumának ismertetése

Készítette: Pata Gábor

 Első Fejezet:

A PAPI IDENTITÁS

 A szolgálati papság létjogosultsága az Egyháznak Krisztussal való eleven és hatékony egységéből fakad. E szolgálat által ugyanis az Úr tovább folytatja népe körében azt a tevékenységét, mely egyedül Őt, testének Fejét illeti.

A szentelés által – ahol a pap ajándékba kapja a lelki hatalmat egy „különleges, ontológiai kötelék” keletkezik, „mely a papot Krisztussal, a Főpappal és Jó Pásztorral köti össze.

A szolgálati papságban a Szentlélek által szentségileg egyesültünk a Főpappal és Jó Pásztorral, az Ő Fiával, akit a világba küldött. A pap élete tehát lényeges kapcsolatban van a három isteni személlyel, és az Egyházban a papi szolgálatra van rendelve.

A pap önazonossága az Ige és a szentségek szolgálatából ered mely szolgálat lényegében kapcsolatokat jelent: az Atya üdvözítő szeretetével, Krisztus papságával, s a Szentlélek ajándékával, aki megadja a papnak a szükséges erőt, hogy mindenki szolgálatára váljon vele.

A hívők általános papsága és a vagyis szolgálati papság egymásra van rendelve, mert mindkettő a maga módján Krisztus egyetlen papságában részesedik; másrészt lényegileg különböznek egymástól. A szolgálati papság sajátosságát abban kell látnunk, hogy minden hívő rászorul Krisztus közvetítésére és uralmára, mely a szolgálati papság gyakorlásában válik láthatóvá.

Az általános papság és a szolgálati papság különbsége harmonikussá és egységessé teszi az Egyház életét.

Annak az ígéretnek birtokában, hogy a Vigasztaló „mindig vele lesz”, a pap tudja, hogy a Szentlélek jelenléte és hatékony ereje mindig vele lesz, azért, hogy szolgálatát végezni tudja. A Szentlélek segítségével és Isten igéjének tanulmányozásával az Egyház Tanítóhivatalának és hagyományának fényénél fölfedezi az Ige gazdagságát, melyet a rábízott közösségnek hirdetnie kell.

A szentségi karakter és az Egyházzal való azonosság révén a pap közösségben van a Szentlélekkel, ahol megtalálja az erőt, hogy a rábízott közösséget vezetni és őrizni tudja. Ezért imádkoznia kell a hívek egységéért, hogy egyek legyenek.

Krisztus misztériuma által a pap sokféle szolgálatának végzése közben az Egyház misztériumának is részese lesz. A szentelés a papot bizonyos módon az Egyház Jegyesének misztériumában részesíti. A papok, mint a püspökök munkatársai, saját püspökükkel egyetlen presbitériumot alkotnak, és alárendelt szinten Krisztus egyetlen papságában részesednek. Ezért a püspökhöz hasonlóan részesednek az Egyház és Krisztus közti jegyesi kapcsolatban is. A papnak hűségesnek kell lennie a menyasszonyhoz, és úgy kell élnie, mint aki teljesen ellenszolgáltatás nélkül, természetfölötti szeretetből kapta meghívását, úgy kell szeretnie az Egyházat, ahogyan Krisztus szerette.

A lelki ajándék, melyet a papok a szentelésben kapnak egyetemes küldetésre készíti fel őket. Ezért az inkardináció a papot nem zárhatja be egy szűk és a nagy egészről nem tudó mentalitásba. Épp ellenkezőleg, a többi részegyház szolgálatára is készen kell lennie. Azért minden papnak missziós szívvel és mentalitással kell élnie.

Azt is el kell mondani, hogy a papság egyetemes nyitottságának a mai világ kulturális sajátosságai között megvan a megfelelője Ezért a papnak ma még apostolibbnak kell lennie, mint korábban, hogy Krisztusban és az ő Egyházában egyesítsen minden embert.

Az első kísértés az, hogy szolgálatát a nyáj fölött uralkodva végezze a második, hogy – a közösségről kialakított helytelen elképzelés alapján – Krisztussal való azonosságát elsilányítsa.

A demokratizmussal kapcsolatban meg kell állapítanunk, hogy korunk e társadalompolitikai gyakorlata nem vihető át minden további nélkül az Egyházr életébe, mert nagyon súlyos kísértés arra, az Egyházat megfosszuk természetétől, mintha nem volna más, mint pusztán emberi közösség. Éppen ezért az Egyházban nem megengedett az a fölfogás, mely olykor főként bizonyos szervezetekben mutatkozik meg, s arra indít, hogy összekeverjék a papok és a laikus hívő feladatait.

A pap Egyházzal való közössége konkrétan többféleképpen valósul meg. A hierarchikus közösség jelentőségteljesen fejeződik ki a szentmise kánonjában, amikor a pap a pápáért, a püspökök testületéért és a saját püspökéért.

A saját püspöke iránti hűségben és tekintélyének tiszteletben tartásával valósítja meg a pap a szolgálatához szükséges közösséget. A hierarchikus alárendeltség teljes tiszteletben tartása által a pap olyan kapcsolatba kerül püspökével, melyben együtt van a bizalom, a barátság, az elgondolások egyeztetése és a közös tervezés.

A papszentelés révén az egyes papokat a presbitérium többi tagjával az ordo szentsége egyesíti. A konkrét presbitériumhoz tartozás mindig egy részegyház kereteiben történik. Különösen jelentőségteljes e szempontból a papszentelés szertartásában a püspök kézföltétele, melyhez az összes jelenlévő papok csatlakoznak.

Az inkardináció egy meghatározott egyházéhez valóságos jogi köteléket hoz létre. Ebből a szempontból a részegyházhoz tartozás nagyon jelentős a lelkipásztori munkában.

A presbitérium az a kiváltságos hely, ahol a pap megtalálhatja a megszentelődés és az evangelizáció megfelelő eszközeit, és segítséget kaphat, ezért mindenképpen törekednie kell arra, hogy papságát ne elszigetelten és egyénieskedő módon élje. Keresnie kell, hogy ápolja a testvéri közösséget, mégpedig az ajándékozás és elfogadás – paptól papnak –, a szívélyes barátság, együttérzés, vendégszeretet, testvéri feddés által, tudva, hogy a szentelési kegyelem az emberi, érzelmi, baráti és lelki kapcsolatokat fölemeli. Mindez kifejezésre jut a nagycsütörtök esti szentmisében, mely megmutatja, hogy a papok az Utolsó Vacsorán alapított eucharisztikus közösségből nyerik a képességet, hogy úgy szeressék egymást, ahogy az Úr szereti őket. Az érett és mély baráti kapcsolatokra való képesség és azok fönntartása a szolgálat derűs és örömteli végzésében mutatkozik meg. Nagy segítséget jelent a nehézségekben, és erősíti a lelkipásztori szeretetet.

A közösségi élet különböző formái között leginkább a közösen végzett zsolozsmát kell értékelnünk. A konkrét megvalósítás módját a lehetőségekhez kell mérni, nem szükségszerűen másolva a szerzetesi életet.

A plébános, aki mindig az Egyház közjaváért fáradozik, támogassa a hívők vallásos egyesületeit és mozgalmait, karolja föl valamennyit, és segítse abban, hogy egymás között megtalálják az egységet nézeteikben, az imádságban és az apostolkodásban.

Amennyiben a pap összegyűjti Isten családját, és az Egyházat mint communiót megvalósítja, „Pontifex”-szé válik, aki összeköti Istent és az embereket, s az emberek testvére lesz azzal, hogy pásztoruk, atyjuk és tanítójuk akar lenni.

Különös tisztelettel legyen azon férfiak és nők iránt, akik az Istennek szentelt élet különböző formáiban élnek, megbecsülve őket és az apostoli együttműködés szellemében támogatva sajátos karizmájukat.

Minden pap különös gonddal törődjön a hivatásokkal, és ne mulassza el, hogy imádkozzék értük. A katekézisben, a ministránsok nevelésében és személyes kapcsolataiban nyújtson segítséget, A szemináriummal mint a hivatás bölcsőjével és a közösségi élet megtapasztalásának helyével a pap mindig szívesen működjék együtt.

A papnak mint az Egyház szolgájának mindenfajta nyilvános és aktív politikai tevékenységtől tartózkodnia kell. Mert neki, mint embernek a lelki testvériség szellemében mindenki felé nyitottnak kell lennie. Azt azonban nem szabad elmulasztaniuk a papoknak, hogy híveik „lelkiismeretének képzésén” munkálkodjanak.

       Második fejezet:

        A PAPI LELKISÉG

A pap élete és szolgálata mindig azon történeti összefüggésekben folyik, melyek között a zarándok Egyháznak élnie kell, s olykor új problémákkal és váratlan fordulatokkal teljes.

A papság nem a történelemből ered, hanem Isten akaratából. De ettől még szemben találja magát a történeti körülményekkel, és keresnie az evangéliumnak megfelelő választ az „idők jeleire”. Olyan órában vagyunk, amikor meg kell újulnia Jézus Krisztusba vetett hitünknek, aki „tegnap, ma és mindörökké” ugyanaz. Ezért „az újra-evangelizálásra való fölszólítás a megtérésre szólít.”

Ezen célok eléréséhez papnak mindenekelőtt a saját hitét, reményét az Úr iránti figyelmes szeretetét kell fölélesztenie, hogy minden embernek úgy tudja bemutatni Őt, amint van: Az újra-evangelizálásban a pap arra hivatott, hogy a remény hírnöke legyen.

A lelkipásztori szolgálat számára különös kihívás a szekták és új kultuszok még katolikus hívők körében is tapasztalható terjedése. A lelkipásztorkodás elengedhetetlen föltétele, hogy a pap Isten embere és az imádság mestere legyen és a gondjára bízott közösségnek olyan légkört teremtsen, melyben senki sem érzi, hogy közömbös vagy névtelen senki a lelkipásztor számára. Barátságosan és a személyiséget elfogadva és tiszteletben tartva komolyan vesz mindenkit

Jézusnak a Getszemáni kertben elhangzott imádsága, mintája annak, hogy papságunknak mennyire az imádsághoz kell kötődnie, mert szolgálatukat a lelki életükkel tartják elevenen.

Ennek a lelkiéletnek kell megtestesülni a liturgia és a személyes imádság, a megfelelő életstílus és a szolgálathoz szükséges keresztény erények gyakorlásában. Ezért a papnak imádságos életét úgy kell kialakítania, hogy a következők kapjanak helyet benne: a napi szentmise, gyakori gyónás, lelki- vezetés, zsolozsma, lelkiismeret-vizsgálat, szentségimádás, szentírásolvasás, lelkigyakorlat, rekollekció, Mária-tisztelet és más jámbor gyakorlatok. A lelki élettel való törődést a papnak örömteli kötelességként kell vállalnia.

A lelkipásztori szolgálattal sokféle kötelesség jár, s ezek a pappal szemben olyan követelményeket támaszthatanak, melyek a külső aktivizmus felé sodorják, s olykor mértéktelen életritmust diktálnak. Nem szabad tehát elfelejteni, hogy Jézus először maga köré akarta gyűjteni apostolait, hogy mindenekelőtt „Vele legyenek”

Krisztust követve a papnak rendszeresen és huzamosan szilenciumot kell tartania, hogy a csendben ápolja és ismerje meg az eleven kapcsolatot az Úr Jézus személyével.

Az Úrral való különleges kapcsolat erejéből lesz képes a pap átélni azokat a perceket, melyekben az emberek között egyedül érzi magát.

A lelkipásztori szeretet az a belső és energikus elv, mely a pap sokféle lelkipásztori tevékenységét össze tudja fogni. E szeretettől áthatva a szolgálatnak a Krisztus iránti szeretet megnyilvánulásának kell lennie, amit a pap azáltal valósít meg, hogy egészen odaadja magát a  rábízott nyájért.

A lelkipásztori szeretetet ma főként az a veszély fenyegeti, hogy az ún. „funkcionalizmus” megfosztja értelmétől.

 Nem ritkán észlelhető egy olyan fölfogás, mely tévesen arra hajlik, hogy a szolgálati papságot a funkciókra korlátozza: pap élete nem más, mint „tenni a dolgát”, szolgáltatásokat nyújtani. Ez a gondolkodás pap életét a kiüresedés felé sodorja, s a keletkezett űrt gyakran a szolgálathoz nem illő életforma tölti ki.

Krisztus az apostolokra és az Egyházra bízta a feladatot, hogy hirdessék az Evangéliumot minden embernek.

Ez a papi szolgálat elé két feladatot állít, melyek olyanok, mint egy érem két oldala: az egyik a hit átadásának missziós karaktere. Az Ige szolgálata nem lehet elvont és az emberek életétől idegen. A másik, hogy hiteles és megegyező legyen az Egyház hitével.

Főleg a kortárs, elméletileg és gyakorlatilag materialista, szubjektivista társadalomnak van rá szüksége, hogy az Evangéliumot fölkínálják neki, mint „Isten hatalmát, mely meg tudja menteni azokat, akik hisznek”

A prédikációban a papnak egy olyan Igét kell hirdetnie, mely fölött nem rendelkezik szabadon, mert az Egyházra van bízva, hogy őrizze, kutassa és hűségesen továbbadja.

A püspök munkatársa és megbízottjaként a pap felelős azért, hogy a rábízott közösségben a hitoktatást megszervezze, összehangolja és irányítsa. Különösen kell ügyelnie arra, hogy megfelelő munkatársai legyenek a katekézisben. Arra is legyen gondja, hogy a hívők minden csoportját elérje: gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket, időseket. Mindehhez a pap nem nélkülözheti a legfontosabb forrást, a Katolikus Egyház Katekizmusát, mely az egyházi tanítás adja.

    A papi szolgálat szíve és eleven központja az Eucharisztia, mely Krisztus egyetlen és örök áldozatának reális jelenléte, a papi szolgálat kezdete, útja és célja. A pap, akit arra szenteltek föl, hogy bemutassa a szent áldozatot, eközben nyilvánítja ki szemmel látható módon a maga hivatását. Meg kell tanulnia bensőségesen egyesülni az áldozati adományokkal, hogy az áldozati oltáron egész életét az Istenből eredő szeretet jeleként ajánlhassa föl. A szentmise bemutatásának a pap számára pótolhatatlan értéke van akkor is, ha egyetlen hívő sem vesz rajta részt, a napi szolgálat központjaként kell megélnie. Ügyeljen rá, hogy áhítattal és összeszedetten végezze és figyeljen mindenre, ami szépségét és magasztos voltát emeli. Aki csúnyán misézik, hite gyöngeségének adja jelét és másokat sem nevel a hitre.

A hívőknek valóságos joga van ahhoz, hogy a liturgikus ünneplésben úgy vegyenek részt, ahogy az Egyház akarja, és nem az egyes szolgálattevők egyéni ízlése és jóvá nem hagyott liturgiáin.

Kívánatos, hogy a lelkipásztorkodó pap szervezzen közösségi szentségimádásokat. „Az Eucharisztiába vetett hit és az iránta való szeretet nem tudja elviselni, hogy Krisztus a tabernákulumban egyedül maradjon”.

A szentségimádás kiváltságos ideje lehet a zsolozsma végzése.

    A föltámadott Krisztus ajándéka az apostoloknak a Szentlélek, a bűnök bocsánatára: „Vegyétek a Szentlelket; akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, s akiét megtartjátok, meg lesznek tartva.” A szomorú tény megállapítása ellenére, ti. hogy a mai kultúrában a bűn iránti érzék nagyon elhalványult, a papnak örömmel és odaadással kell végeznie a lelkiismeret nevelésének, a megbocsátásnak és a békének szolgálatát.

Ezért azonosulnia kell a szentséggel és magára öltve Krisztus magatartását, irgalmas szamaritánusként kell lehajolnia a emberiséghez. A tapasztalat mutatja, hogy a hívek szívesen mennek gyónni oda, ahol tudják, hogy rendelkezésre állnak gyóntatók. Mint minden jó hívőnek, a papnak is szüksége van arra, hogy bűneit és gyöngeségeit meggyónja. Elsősorban neki kell tudnia, hogy a gyónás mennyire erősít a hitben, valamint az Isten- és a felebaráti szeretetben. Jó dolog, ha a hívők tudják és látják, hogy a papjaik is rendszeresen járnak gyónni.

A papok nagylelkű lelkivezetése fontos módja a papi és szerzetesi hivatások tisztázásának és támogatásának. Lelkiségük jobbításához a papoknak maguknak is szükségük van lelkivezetésre.

Mint az egyházközség pásztora, a pap e közösségért van és él; érte imádkozik, tanul, dolgozik és áldozza föl magát. Készen áll arra, hogy az életét is odaadja, mert úgy szereti a közösséget, mint Krisztus.

A papnak, hogy népe jó „vezetője” lehessen, föl kell ismernie az idők jeleit: azokat a világméretű és mélyreható tényeket, melyek történelmileg érintik az egész Egyház útját, s amelyek egy-egy közösséget érintenek. Mindez azt igényli, hogy a papokban szolgálatuk végzése közben éljen a „sentire cum Ecclesia” állandó, tiszteletteljes magatartása, hogy mindig a pápával, a püspökökkel, a paptestvérekkel, a szerzetesekkel és a laikusokkal közösségben dolgozzanak.

A cölibátus ajándék, melyet az Egyház kapott és meg akar őrizni abban a meggyőződésben, hogy önmaga és a világ számára igen nagy érték, felszabadító újdonság, mint Krisztus követésének radikális bizonyossága. A cölibátus nem a papi szolgálatot kívülről érintő befolyás, nem is tekinthető egy pusztán törvénnyel kierőszakolt intézménynek.

A cölibátus tehát önátadás Krisztusnak és az Ő Egyházának. A példa maga az Úr, aki kora uralkodó kultúrája ellenére önként a cölebsz élet mellett döntött. Az Őt követő tanítványok „mindent” elhagytak, hogy a rájuk bízott küldetést teljesítsék. Akik ma nehézségeket hoznak föl a cölibátus ellen, azzal támasztják alá, hogy el kell utasítani a testet tagadó spiritualizmust; illetve, hogy a megtartóztatás a nemiség félreértését és megvetését hozza magával; elviselhetetlenül nehéz és fájdalmas esetekből indulnak ki; egyedi eseteket általánosítanak. Figyelmen kívül hagyják azonban a papok túlnyomó többségének tanúságtételét, akik cölibátusukat belső szabadsággal élik meg. Hogy a kapott ajándékot szeretettel megőrizhessék, s a nehézségeket legyőzhessék, a szükséges erőt a Krisztussal és az Egyházzal való közösségben, a Boldogságos Szűz Mária tiszteletében és a szent papok példájának követésében találhatják meg.

    Miként Krisztusnak, úgy a papnak is az engedelmesség mutatja meg Isten akaratát, mely számára a törvényes elöljáró által nyilvánul meg. A mai kultúrában a szubjektivitást és az autonómiát az egyes személyek méltóságának legnagyobb értékeként hangsúlyozzák. Ez az önmagában pozitív érték azonban, ha abszolutizálják, negatív jelentést kap.

Ezért késznek kell lennie arra, hogy az elöljárók által jogosan mondottakat elfogadja, s főként, ha törvényes akadály nem gátolja, el kell fogadnia és teljesítenie kell az ordínárius által rábízott feladatokat. Amikor a pap engedelmeskedik, többek között a presbitériumon belüli kölcsönös szeretetet munkálja, azt az egységet, amely az igazságra alapszik. Ahhoz, hogy az engedelmesség megvalósítható legyen és az egyházi közösségnek javára váljék, azoknak, akik a tekintélyt viselik, a személyes példaadás mellett szeretettel kell gyakorolniuk intézményes karizmájukat.

Egy szekularizált és materialista irányultságú társadalomban, ahol a szent és természetfölötti dolgok külső jelei is elhalványulnak, különösen fontosnak kell tartani, hogy a pap ruházatával is félreérthetetlen jelét adja hivatásának, annak, hogy nyilvános szolgálat hordozója. E ruházatnak, ha nem reverenda, különböznie kell a laikusok ruházatától, s méltónak kell lennie a szolgálat szentségéhez. Eltekintve az egészen rendkívüli helyzetektől, az egyházi öltözék mellőzése a klerikus részéről azt jelezheti, hogy kevéssé érzi a teljesen az Egyház szolgálatában álló pásztor identitását.

    Krisztus a maga szegénységével mutatja, hogy Ő öröktől fogva mindent az Atyától kapott és egészen élete föláldozásáig mindent visszaad neki. Azért a papnak, akinek örökrésze az Isten, tudnia kell, hogy küldetését neki is, miként az Egyháznak, a világban kell végrehajtania, s hogy a javak az ember fejlődéséhez szükségesek.

E javakat azonban mértéktartással, helyes szándékkal és távolságtartással kell használnia, mint olyan embernek, akinek kincse az égben van. Végezetül a papnak, jóllehet nem tett nyilvános fogadalmat a szegénységre, életvitelében egyszerűségre kell törekednie és vállalnia kell az önkéntes szegénységet. Soha meg ne feledkezzék azonban arról, hogy az első nyomorúság, amitől az embert meg kell szabadítani, s ami minden baj legmélyebb gyökere, a bűn.

A papi lelkiség nem lehet teljes, ha nem veszi komolyan a megfeszített Krisztus utolsó akaratát, mellyel Édesanyját a szeretett tanítványra – s általa minden papra, – bízta.

Minden papnak tudnia kell, hogy Mária, mivel Édesanya, az elsőrangú nevelő is papságunkban, aki formálja papi szívünket, meg tudja őrizni őket a veszélyektől, az elfáradástól és a csüggedéstől, s anyai gondoskodással virraszt fölöttük, miközben növekedünk bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az ember előtt.

 Harmadik fejezet:

A KÉPZÉS

 A továbbképzés olyan követelmény, mely a papszentelésből fakad és bontakozik ki. Egy olyan szükségletről van szó, mely a legszorosabban kapcsolódik magához az isteni ajándékhoz, s melyet folyamatosan „föl kell eleveníteni” azért, hogy a pap hivatásának meg tudjon felelni.

Ehhez az önmagában súlyos kötelezettséghez járul még a hívők joga, akik elvárják a pap jó képzettségének és életszentségének gyümölcseit. A papnak lelki életét és lelkipásztori szolgálatát össze kell kapcsolnia folyamatos önnevelésével, oly módon, hogy lelki, emberi és lelkipásztori képzése harmonikus egységet alkosson. Ezt a szemináriumban megkezdendő munkát a püspököknek minden támogatniuk kell. a papnak kerülni kell minden kettőséget a lelkiség és a szolgálat között, ami bizonyos válságoknak lényeges oka.

A továbbképzés a pap joga és kötelessége, ennek biztosítása viszont az Egyház joga és kötelessége, miként ezt az általános egyházjog rögzíti. Mivel pedig a továbbképzés olyan vállalkozás, mely a szolgálati papság gyakorlásához kötődik, a pápa és a püspökök felelősség-köréhez tartozik. A képzést ezért soha nem lehet lezárni, sem az Egyház részéről, mely előírja, sem a szolgálattevő részéről, aki kapja. Úgy kell megtervezni és lebonyolítani, hogy valamennyi pap állandóan részesülhessen benne. E képzésnek átfogónak – lelkinek, lelkipásztorinak, emberinek, intellektuálisnak, rendszeresnek és személyesnek – kell lennie. Az emberi képzés a mai világban fontosabb, mint valaha. A pap nem feledheti, hogy az emberek közül az emberek szolgálatára kiválasztott ember.

A pap lelki képzettségéhez tartozik a következetes életrend és önnevelés. Ennek néhány gyakorlati szempontja:

1) napi elmélkedés Isten igéjéről vagy egy hittitokról;

2) napi találkozás a szentmisén kívül Jézussal az Eucharisztiában;

3) Mária-tisztelet (rózsafüzér, önfelajánlás, spontán imádság);

4) meghatározott idő a tanulásra;

5) megfelelő pihenés;

6) megújuló törekvés a püspök utasításainak végrehajtására és a Tanítóhivatal, illetve az egyházi rendelkezések meggyőződéses elfogadására;

7) a papok közötti egység és barátság ápolása.

Tekintettel a humán-filozófiai áramlatok rendkívüli befolyására, s tekintetbe véve, hogy vannak papok, kik e témakörökben nem rendelkeznek megfelelő fölkészültséggel, a tanulmányi napokon legyen szó a súlyosabb humán és filozófiai kérdésekről, illetve olyan témákról, melyek a lelkipásztori szolgálaton keresztül kapcsolódnak a teológiai kérdésekhez.

Különösen fontos az intellektuális képzés számára aktuális témák – pl. társadalmi és bioetika – és a lelkipásztorilag jelentősebb kérdések tárgyalása és a tömegkommunikációs eszközök ismerete és alkalmazása szolgálatukban.

A megfelelő lelkipásztori képzés érdekében olyan tanulmányi napokat is lehet szervezni, melyeknek fő célja az egyházmegye lelkipásztori tervének megbeszélése. Különös gondot kell fordítani az állandó diákonusok, a szerzetesek és szerzetesnők és a laikus hívők életének és lelkiségének kérdéseire.

További témák lehetnek: a katekézis, a család, a papi és szerzetesi hivatás, az ifjúság, az öregek, az ökumenizmus, a „távol állók” stb.

Annak érdekében, hogy a továbbképzés teljes lehessen, úgy kell megszervezni, hogy „tartalma jól átgondolt és fokozatosan közölt legyen”. Minden egyes papnak éreznie kell a kötelességet, hogy saját püspöke és paptársai szavai és példája szerint vállalja a felelősséget a saját képzéséért, hiszen mindenki elsősorban önmaga nevelője.

A papi összejövetelek programjának egységesnek és fokozatosnak kell lennie.

Az egységességnek abban kell kifejeződnie, hogy mindig a Krisztus-hasonlóságra irányul, s a hitigazságokat, a lelki életet és a szolgálat végzését az egész papságban fokozatosan érleli. Az egységes képzést azonban világosan tagolni kell. Azaz figyelemmel kell lenni a különböző korcsoportokra, ügyelni kell arra, hogy a közös és a személyes képzés egyensúlyban legyen, mert az utóbbi nélkül az előbbi semmit nem tud elérni.

Az összejövetelek szükségesek a közösségi érzék növekedéséhez, a lelkiismeret neveléséhez és minden korcsoport problémáinak kiegyensúlyozottabb kezeléséhez.

A püspök feladata, hogy gondoskodjék arról, hogy a diákonus- vagy papszentelés után következő ún. lelkipásztori évet megtervezze. Ez az év átmenet a szemináriumi életből a szent szolgálatba Ebben az évben kerülni kell az újonnan szenteltek túlzott megterhelését vagy rendkívül nehéz helyzetbe kerülését. Ezt az évet egy külön e célra létrehozott házban is lehetne tölteni, mely az első lelkipásztori tapasztalatok idejére megbízható központot jelenthetne. Megkönnyítené a helyzetet a találkozás és a beszélgetés a püspökkel és a testvérekkel, a közös ima (zsolozsma, koncelebráció, szentségimádás, rózsafüzér stb.), a tapasztalatcsere, a kölcsönös bátorítás és a baráti kapcsolatok kiépülése.

A megterhelés következtében előállt rutin és a testi kimerültség veszedelme, mely különösen ma fenyegeti a papot lelkipásztori munkájában; hasonlóképpen a pszichés kimerülés olyan tényezők, melyek a lelkipásztorban érzületi egyensúlyzavart okozhatnak.

Tekintet nélkül a lelkipásztori szükségletekre,– sőt éppen azért, hogy hatékonyan tudják ellátni őket, tanácsos, hogy a papoknak a tényleges lehetőségek szerint többé kevésbé huzamos idő adassék, hogy intenzíven lehessenek együtt az Úr Jézussal, és ismét erőt merítsenek a megszentelés és megszentelődés útjának folytatásához. Ebben a kolostorok, búcsújáró és kegyhelyek jelentős szerepet vállalhatnának. Lehetőségeik szerint biztosítaniuk kellene, hogy a papot mentesítsék egy időre a közvetlen lelkipásztori felelősségtől.

Ahol lehetséges, kívánatos berendezni egy házat a papoknak, melyben továbbképző összejöveteleket tartanak és amely egyéb célokat is szolgál. Mindennel el kell látni, ami kellemessé és vonzóvá teheti.

Az Egyház régi spirituális tapasztalata, hogy a rekollekciós napok és lelkigyakorlatok a legmegfelelőbb és leghatékonyabb módjai a klérus testreszabott és folyamatos továbbképzésének. Alapjában ma is szükségesek és aktuálisak.

Fontos, hogy az ilyen összejövetelek középpontjában lelki témák álljanak, és legyen tere a csöndnek és az imádságnak.

Hogy lépést tudjunk tartani a körülményekkel és az evangelizáció sürgető feladatát meg tudjuk oldani, többek között határozott lelkipásztori vezetésre van szükség, melynek célja egész különlegesen a papokkal való törődés. „A folyamatos továbbképzés tervét” nemcsak megfogalmazni kell, hanem végre is kell hajtani.

Bármekkora terhet és gondot jelentenek a hívek a püspöknek, különös gondot kell fordítania papjai folyamatos képzésére. Ezért a püspöknek ápolnia kell a papokkal való kapcsolatát. Külön gondja legyen arra, hogy valóban folyamatos képzés történjék. Érzékennyé kell tennie a papokat e képzés fontossága és szükségessége iránt. A kényes feladathoz a püspöknek kérnie kell a papi szenátus együttműködését, jóllehet saját szerepe nélkülözhetetlen és másra át nem ruházható. Úgy tűnik, a papi szenátus természete szerint épp a megfelelő szerv arra, hogy támogassa püspökét, például a továbbképzés tematikájának kidolgozásában.

A továbbképzés csak akkor lehetséges, ha a fogadó személyek mellett megvannak azok a személyek, akik képesek a továbbképzést vezetni. Egy-egy továbbképző kurzus hatékonysága a megfelelő intézményektől is, de elsősorban a továbbképző személyektől függ.

Kézenfekvő, hogy a püspök felelőssége e személyek megválasztásában nagyon fontos és kényes.

A püspöknek ezért egy csoportra kell bíznia a továbbképzést, melynek tagjait olyan papok közül kell kiválasztania, akik képzettségük és emberi, lelki, kulturális, lelkipásztori érettségük tekintetében magasan állnak, ezért tiszteletnek örvendenek.

    A papszentelés utáni első években a fiatal papokat nagyon kell támogatni abban, hogy megtalálják azt az élet- és munkaformát, melyben valóra válthatják a szemináriumi évek alatt kialakított ideáljaikat. Végül a fiatal papoknak az igazi testvériség és jó ízlés környezetében kellene felnőniük, ami a személyes figyelmességben mutatkozik meg a testi egészség és az élet anyagi vonatkozásaiban is. Ezek az első évek döntőek a jövő számára, mert a valósággal való első keserves találkozás az igazság órája az elméleti képzés után.

Néhány év alatt a papok a szolgálatban sok tapasztalatra tesznek szert, s alkalmassá válnak arra, hogy egészen Isten országa terjesztésére szenteljék magukat. Ebben a papi korosztályban nagy lelki és lelkipásztori tartalékok vannak. Buzdítani kell őket a papi közösségre, a püspökkel való baráti kapcsolatra, az elfáradás, a kudarc és a magány földolgozására; s végül a papi lelkiség forrásainak újbóli fölfedezésére.

Az idősebb papok nemcsak a középkorúak számára szervezett képzésből meríthetnek hasznot, hanem azokból a sajátos összejövetelekből is, melyek a papi élet kontemplatív jellegét mélyítik el. Ezek segíthetnek abban, hogy a korábban tanultak tartalmi gazdagságát újra fölfedezzék.

Oldal: Egyebek
Honlap minden jószándékú embernek! - © 2008 - 2025 - patag.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat